- Köszönöm, de sajnos nincs kinek vinnem.

Hagyta el a számat ma reggel a mondat, mikor elhaladtam a kisbolt előtt a közelben. Egy idős hölgy árult ibolyákat és más virágokat. Megszólított, vegyek egy szép csokorral. S mikor feleltem neki, szomorúan elmosolyodott.

Milyen érdekes. Szomorúan mosolyogni. Ellentét. Emberi.

Elköszöntem a hölgytől, majd indultam haza. Jó pár métermegtétele után tudatosult bennem, hogy bizony tényleg nincs kinek vinnem virágot. Pedig milyen lelkesen szoktam régen a lányokat meglepni akár egy szállal, vagy akár egy csokorral.

Nem tudom, hogy hány éves lehettem, amikor először vettem virágot. A szomszéd kislánynak volt a névnapja, és édesanyám engem küldött le a virágárushoz, hogy abból a pénzből, amit adott, vegyek egy szép virágot. Bementem, és kiválasztottam egy szépet. Büszke voltam magamra, ám a dicsőség hamar elszállt, mert kiderült, hogy mindenki furcsa szemmel nézett rám, amikor átadtam a virágot, egyedül a kislány örült neki. Majd - szinte egyszerre - hangos nevetésben törtek ki a felnőttek. Nem értettem, hogy miért.

Krizantémot vettem. Temetői virágot. Egyedül az nyugtatott meg, hogy a kislánynak tetszett, és még kardozott is vele, úgy rohangált a szobákon keresztül.

Úgy gondolom, ha egy férfi virágot visz egy nőnek, azzal a nő szépségét szeretné kifejezni és a tiszteletét. Egy virág akár érzést is kifejezhet. Nem illik akárkinek virágot adni. Azoknak a lányoknak, akiket szívemből szerettem, gyakran vittem virágot. Egy kis figyelmesség. Viszont nem mindenki reagált ilyen jól.

Első randira készülődtem. A találkahelyig vezető úton beugrottam a virágárushoz egy sárga rózsáért. Fehérvár főterén, az Országalmánál volt megbeszélve a találkozó. Ott vártam, hátratett kézzel. Majd megjelent a lány, nagyon szép volt, ahogy a nap sugarai végigfutottak selymesen omló, barna haján. Odaért hozzám, majd puszi-puszi, és átadtam neki a virágot. Egy darabig nézte, elvette tőlem, a földre dobta és elkezdett velem kiabálni.

- Te mocskos állat, te is csak a szexre hajtasz, mi?

És azzal a lendülettel, ami felgyülemlett benne a virág láttán, el is sietett. Ott álltam megsemmisülten, körülöttem vagy száz ember, akik megvetően bámultak. Innentől kezdve nem viszek senkinek virágot első randira. Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ez ennyire félreérthető, csupán önmagam adtam, kedveskedni akartam.

Hiányzik, hogy vihessek virágot a páromnak, de nincs párom. Nincs, akivel önfeledten kacaghatnák egy tóparton, kéz a kézben sétálnánk az utcákon, meg-megszorítva egymás kezét, és boldogan mosolyognánk, akivel egy időt megkerülő, forró csókban forrnának össze ajkaink, akinek a homlokát csókolhatnám, akinek versek százát írnám, aki mellett öröm lenne felébredni egy érzéki szeretkezés tarkította éjszaka után, akinek a szemében önmagam látom, akinek virágot vihetnék…

Zoltanus