Ha egyszer igaz szerelemmel szerettünk valakit, akkor az iránta való szeretet soha nem fog megszűnni. Megbocsátani mindig tudni kell. Ez főleg szakításnál igaz. Bocsássunk meg, és emlékezzen ránk élete végéig, hogy tudjuk, nem volt hiába, hogy szerettük. Igaz a mondás, hogy pont az a személy tud minket a legjobban megbántani, akit a legjobban szeretünk. Tehetünk úgy, mintha nem is számított volna soha, de legbelül tudjuk, hogy aki egyszer a szívünkben volt, az örökké ott marad, mert ha igazán szerettünk valakit, az érzés sosem múlik el. Pont ezért nehéz egy új embert találnunk, akit szerethetünk, mert az előző személy nyoma itt van bennünk. Ilyenkor mindig az a bizonyos Republic-szám jut az eszembe: "Ha bárki jönne, ki helyemre lép, mondd el neki, milyen szép volt a nyár." És reménykedjünk abban, hogy az illető emlékezni fog ránk, és talán egyszer a gyerekeinek majd elmeséli, hogy igen apának/anyának volt egy olyan személy az életében, akit nem lehet elfelejteni.

Ritmusra táncoltunk

...ahogy kihunytak a reflektorfények
csak te és én voltunk a parkettán
karom csípődön, összeforrva így
osztoztunk a szerelem-tablettán

némán léptünk, az éteri csendben
pajkosan piszkos táncot táncoltunk
a fakóvörös jelzőlámpánál
egy utolsó tangóra kárhoztunk

az éj leple alatt kóricáltunk
szívünk ritmusára szolmizáltunk

Magyarország volt a báltermünk
keringőnk immár halvány sziluett
harangjáték pulzáló üteme
és egy lélekbe vésett piruett...

2013. február 17. 3:32

Zoltanus