Szerelem… Jó dolog. Őszinte kapcsolatban lenni egy másik emberrel, akit jobban szeretünk, mint saját magunkat, akinek a legféltettebb titkainkat is elmondhatjuk, aki a másik felünk. Talán a jobbik felünk. Ez az ideális eset. Azonban ez nem mindig ilyen egyszerű.
Kell a bizalom. Bízzunk egymásban, különben egy fabatkát sem ér az egész. Ha nem bízunk a párunkban, akkor az egészet ott ette meg a fene, ahol van. Az első kapcsolatnál még bízunk, a másodiknál már kezd kinyílni a szemünk és a harmadiknál pedig óvatosak vagyunk. De mi van akkor, ha minden óvatosságunk ellenére ismét összetörik a szívünk? Persze, lehet azt mondani, hogy nem szabad engednünk, hogy bárki így a padlóra küldjön minket, ám ez nem ilyen könnyű.
Ha szeretek valakit, úgy szívemből szeretem. Nincsenek előtte titkaim, őszinte vagyok vele. Hogyan lehet kicsit szeretni? Hogyan lehet kicsit bízni? Hogyan lehet kicsit őszintének lenni? Ha ez a helyzet, valószínűleg nem vagyunk szerelmesek. Nem értem a nőket.
Példának vegyük magamat, mivel magamat ismerem a legjobban, így alanyom a tökéletes példa. Kimutatom az érzelmeimet, hűséges vagyok, mégis magányos vagyok. Egyetlen kapcsolatom sem jött össze. Vagy elmúlt a szerelem a lány részéről vagy tőlünk független okok játszottak közre.
Mi van veletek, lányok? Miért az olyan férfi kell nektek, aki kutyába sem vesz, akin arcán érzelmeket nem tudtok olvasni, aki megcsal és gátlások nélkül eldobna titeket, majd siránkoztok, hogy miért nincs egy rendes férfi, aki tisztelne, megbecsülne, szeretne titeket. Ennyire mazoisták vagytok?
Ma már nem várható el egy tizennyolc-tizenkilenc éves lánytól, hogy élete végéig egyetlen férfi mellett maradjon, mert akkor nem éli ki magát és a hűtlenségbe menekül, viszont megmarad a kényelmes kapcsolat, amiben viszont már nem lehet őszintén szeretni. És hallom a nők panaszait, hogy a férfiak megcsalják őket. Ilyenkor szégyellem, hogy van péniszem. Pont az ilyen „férfiak” miatt nincs esélye egy magamfajta rendes srácnak arra, hogy normális kapcsolatot alakítson ki egy (barna hajú) lánnyal. Persze, rengeteg hibám van, ahogy mindenkinek, de nem is szeretnék pápa lenni. Csak egy olyan lányra, egy vérbeli nőre van szükségem, aki megment, akinek bolondsági szintje közel azonos az enyémmel, akinek szeretkezés közben végig a szemébe nézzek, és tudom, hogy boldog, én is boldog vagyok és őszintén, tiszta szívből szeretjük egymást. Talán túl sokat kérek?
Valószínűleg igen. Különben nem gépelnék most. Mi lett veled, világ? Hét milliárdan élünk ezen a sárgolyón, és az őszinteség porba hull. És ebből a hét milliárd emberből a fele nő, még sincs egyetlen sem, akinek tudnám fogni a kezét, aki a múzsám lehetne, aki a mellkasomra hajtaná a fejét, hogy álomba merüljünk, majd reggel egy igazi csókkal ébresszük egymást. Ismét csak az igények…
És itt jönnek képbe azok az emberek, akik panaszaimra csak annyit mondanak, hogy elég az önsajnálatból és menj ki, keress valakit, lépj tovább, ne foglalkozz a múlttal. Irigylem az ilyen embereket. Talán egyszerűbb lenne az életem, ha én sem hívnám fel a lányokat szex után, hűtlenség lenne a vallásom, de én nem ilyen vagyok.
Hedonista vagyok. Keresem az élvezetet, azonban az élvezet számomra az, ha valakivel szeretjük egymást, csak mi létezünk egymásnak egy őszinte és boldog szerelemben. Egy bolond szerelemben, ahol a legjobb barátok, őszinte szerelmesek és érzéki szeretők vagyunk. Érzelmi hedonista vagyok.
Káldi Zoltán: Hat, hiány-hányta hexameter
Szemhéjam már ernyed, bő, fénnyel teli bársony,
vágyamban fekszel már, éberen álmodom álmom.
Távolodó panoráma saját, külső zaja kátrány;
mennyezeted leszek, állvány, térbeli, éteri bálvány.
Színtelen ártalom égeti, baljós élete bomlott,
elcsépeltté vált, és lelkünk óbora romlott.
2013. február 6.
Zoltanus
