Verset írni, akármilyen egyszerűnek is látszik, nem könnyű feladat. Sokan a szabályok bűvöletében élnek. Mindenképpen időmértékesnek vagy ütemhangsúlyosnak kell lennie a versnek. Én nem értek egyet ezzel a felfogással. Egy költeményt nem lehet rendelésre, szív nélkül készíteni. Ha nincs ihlet, nem írok. A versnek áradnia kell, fogja meg az olvasót. A befogadót. Ha nincs benne lélek, az egész varázs a homályba vész. Lelki tükör a költő számára.

Szeretném hinni, hogy költő vagyok. Szeretném hinni, hogy képes vagyok megérinteni mások lelki világát, szívét vagy éppen gondolkodását a műveim által. Szoktam mondani, hogy ha egy embert foglalkoztat a versem, már elértem a célom. Néha többre vágyom. Jó lenne, és szívemet melegség öntené el, ha egyszer nagyobb olvasó közönséget tudnék megérinteni. Azt hiszem, ahhoz, hogy költő legyen valaki, szükség van némi exhibicionizmusra. Vállalni önmagunkat.

Sokan kérdezték már tőlem, hogy miért írok. A pontos választ a mai napig nem tudom. Egy idő után a költőből próféta válik, ám „próféta nem lehetsz a saját hazádban”. A múlt korokban, egy író útmutatást nyújtott a társadalomnak. Ez szöges ellentétben áll a ma helyzetével. Hány olyan kortárs szerzőt ismerünk, aki mutathatná a helyes utat? Választ nem várok. Túl sokáig tartana.

Bennem ez a kettősség küzd. Megelégedni a legkevesebbel vagy feszegetni a határaimat. Művészként, amíg az ember minden nap a maximumot hozza ki magából, sikeres. De mi is a siker? Költői kérdés, válasz szintúgy felesleges. Nem vágyom harangzúgásra, fanfárszóra, konfettizáporra, sem ócska plecsnikre. Valószínűleg, nem is fogom ezeket megkapni, mégis reménykedem abban, hogy egy napon majd csöng a telefonom, és felkérnek egy verseskötet kiadására. A kiadó saját költségén. Hamvába holt remény. Néha viszont jó lenne szubköltőnek megmaradni. Ezt az állapotot ahhoz tudnám hasonlítani, mint egy sokat csalódott ember vágyik egy kapcsolatra, mégis fél az újabb kudarctól.

Vannak vágyaim. Egy önálló könyv. Azonban, ez az utolsó helyen áll. Furcsa fintora a sorsnak, hogy talán e vágyam tudna legkönnyebben megvalósulni. Azt hiszem, ez az én küldetésem, hogy írjak.

A minap bementem egy evangélikus templomba, és beszélgettem a lelkésszel. Kérdezte tőlem, mi a hivatásom. Szégyenkezve feleltem neki, hogy jelenleg nincsen állásom, mire figyelmeztetett, rosszul értelmeztem a kérdését. Arra vár választ, mit gondolok, mi az én szerepem az életben. Ekkor tudatosult bennem, szinte villámcsapásként, hogy az írás. Nem gondoltam volna korábban, hogy ez ennyire nyilvánvaló, de abban a pillanatban, tudatosult bennem földi létezésem célja.

Természetesen, nem áll szándékomban olyan lenni, mint Poe, aki a tollából szeretne megélni. Ez nem lehetséges. De egyszer majd jó lenne besétálni egy könyvesboltba, meglátni a polcon a nevemet és megvenni a saját kötetemet. A pénztáros unott arccal húzza le vonalkódot, és csak én tudom, hogy ezt én írtam, az én lelkem terméke. Senki sem sejtené. Senki sem tudná, hogy ez a könyv a "fapados bobdylan"-é.

Az első lépést már megtettem. A könyvem címe itt lapul bennem:

Sentio ergo sum.

Zoltanus

Szerző: Zoltanus88  2013.04.08. 16:33 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom lélek költő versírás próféta poet

A bejegyzés trackback címe:

https://zoltanus.blog.hu/api/trackback/id/tr755211365

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.