Hideg, márciusi hajnal volt. Az eső tompán verte a buszmegálló koszos üvegét. Ócska, leázott plakát az oldalán és egy felborított kuka jelezte, hogy elhanyagolt a környék. Az aszfalt göröngyös, néhol kátyús volt. A megálló melletti kopasz tölgyfa gyökerei szinte széthasították az évtizedes betont. Mintha próbálna valami előtörni a mocsokból. Az utca teljesen kihalt volt.

Éjszaka és nappal határvonalán lépkedett az idő. Szürke félhomály uralkodott szerte a városban és csak a fakó-sárga vittek nem túl kedélyes színt, mondhatni, varázsoltak a közönybe. Az eső pedig szakadt. Ezen a napon sem volt esély a napsütésre és ezt a buszmegálló felé közeledő férfi is pontosan tudta. Halk léptei már-már az esőtől dübörgő járdán. Olyan magányos, olyan szürreális az egész, ám mégis volt valami jelentőségteljes abban, ahogy az alak közeledett. Egyik lábát rakta a másik után. Mohón falta a métereket. Elegánsnak tűnt. Fekete cipőt viselt a lábán, sötét cipőfűzővel, talán szintén fekete. Sötét nadrágja majdhogynem baljósan simult fekete vászonkabátjához és fekete kalapja tükrözte, hogy nem egy átlagos emberről van szó.

A látvány önmagáért beszélt. Azt azonban nem lehetett tudni, hogy a cipő talpán érményi széles lyuk tátongott és azon keresztül a zokni csak úgy szívta magába a fagyos esővizet.

Ki ő? Miért van itt?

Egy olyan helyes, ahol bánat ül mindenen. Kezei a kabátja zsebében, lehajtott fejjel haladt előre. Vagy hátra. Az adott jelenben nem egyértelmű, hogy hova tartunk, mégis, a férfi járásában volt valami megmagyarázhatatlan elegancia és határozottság.

Az eső még mindig szakadt.

Apró tűszúrásként érte a férfit minden egyes esőcsepp. Ahogy pergett a kalapján, a kabátján oly ütemszerűen, hogy azt legkiválóbb dobos is megirigyelte volna. A lyukas cipő azonban rontotta az összképet.

A férfi hirtelen megállt, és ahogy állt – közel a buszmegállóhoz – fájdalmasan lassan teltek a másodpercek. Majd az égnek emelte tekintetét, hadd záporozzon a csapadék meggyötört arcára. Egy régen tapasztalt érzés kerítette hatalmába és az ajkai lágyan, lassan mozogni kezdtek. Talán imádkozott. Az egész jelenet nem tartott soká s leszegett fejjel ismét elindult. Talán csak káromkodott, amiért a tegnapról a lábán maradt zokni átázott.

Az iménti tétovázás után újra magabiztosan haladt a célja felé. A buszmegállóhoz.

Az eső továbbra is zuhogott.

Odaért a megállóhoz. Egy szívdobbanásnyi időre elgondolkodott, hogy melyik ülést válassza magának. A bal oldali el volt törve, a középsőn barnás cipőtalp-nyom éktelenkedett, míg a jobb oldali száraz fehérsége szinte hívogatott. Ez utóbbira ült le. Külső szemlélő számára a helyfoglalás momentuma egy, az életben megfáradt öregúrra emlékeztetett, de valójában a férfi még alig járt a húszas éveinek közepén.

Ahogy ott ült, hosszú perceken keresztül merengett a távolba. Már nem ázott az esőben, ám ruhája túl sok vizet szívott magába, amíg a megállóhoz ért. Kabátja a szék mögé ért, szinte érintette a mocskos kövezetet. A túlsó oldalra nézett. És ahogy figyelte az út másik oldalán elterülő, kopasz fák borította parkot, egy könnycsepp gördült ki a szeméből. Mélabúsan csorgott végig borostás arcán, egészen addig, amíg arcélén le nem készült cseppenni. Amint elvált testétől, vészes gyorsasággal kezdett közeledni az aszfalton elterülő pocsolya felé. A férfi észre sem vette. Ahogy zuhant lefelé, minden benne volt. Az örökkévalóság. Egy esőcseppnek tűnt a milliónyi másik között. Talán az utolsó volt, amit a férfi ki tudott préselni a szeméből. És máris elvegyült a pocsolyában. Ez a különleges könnycsepp összemosódott a sok ezernyi, sok milliónyi esőcseppel és már nem létezett többé.

Még mindig a parkot nézte. Az előző nap jutott eszébe. Mennyi keserűség, mennyi bánat…

Igazi tavaszian sütött a nap, csak egy kicsit volt hűvös. A park tele volt élettel, minden kopottas padon vidám fiatalok, gyerekek, felnőttek üldögéltek, élvezve a március első kellemes délutánját. A szél épphogy csak meglobogtatta a szaladgáló kislányok hosszú haját.

-         Vége. – törte meg a csendet egy finom, női hang. A vele szemben ülő férfi arcára fájdalmas mosoly ült ki, mint aki próbál erősnek mutatkozni, ám az érzései elárulják.

-         Ég veled! – és egy hanyag mozdulattal a lány felpattan és eltűnik a park útvesztőiben.

Egy kósza felhő eltakarja a napot. A férfi megsemmisülten ül a padon, várva az álom végét, de rá kell jönnie, hogy az előbb átélt jelenet nem a fantázia szüleménye. Órákba telt. A tömeg fogyatkozott, ahogy kezdett sötétülni. Már nem lehetett hallani a gyerekek önfeledt kacaját, a boldog incselkedést a padon, csupán egy-egy árva hang törte meg a melankolikus csendet. Az autók is lepihentek, itt-ott hallatszott a motorzúgás.

A férfi továbbra is a padon ült. A feje a pad támláján koppant. Érezte, ahogy durva kezek matatnak rajta. Mély hangokat hallott, ám a végtagjait nem tudta mozgásra bírni. Nem volt magánál, mégis sejtette, mi történik. Eszébe jutott minden hibája. Most a tarkójának csapódott valami. Öntudatlanul feküdt.

Ekkor látta meg a közeledő fényeket. Az eső továbbra is ömlött, elmosva az út porát és zakatolt a megálló tetején. A férfi sóhajtott. Félelemmel telt megkönnyebbülés mutatkozott rajta. Elnézett balra, és láthatta a távolból közeledő busz megváltó alakját. Felállt az egyetlen épen maradt ülésről, és a kezeit zsebre téve elindult a járda szegélyéhez. Komótosan ballagott. A fény egyre nagyobb volt, mígnem teljesen elborította a férfi alakját.

A buszon pár ember ült csupán. Amint megállt, és éktelen robajjal kicsapódott az ajtó, az eső még jobban rákezdett. Ott állt a férfi, meredve bámulva a sofőrt, aki már készült becsukni az ajtót, lába a gázpedált vakarta, amikor a férfi feltette a bal lábát az első lépcsőfokra. Hátranézett, még egyszer utoljára végigtekintett a környéken, mintha várna valakit, de nem érkezett senki. Egy hirtelen mozdulattal a buszon találta magát. Az ajtó, amin felszállt, hamar bevágódott, és már indult is. A kipufogófüst lassan oszlani kezdett a megálló körül, amikor egy lány futott felé.

Az eső még mindig zuhogott.

Zoltanus

Szerző: Zoltanus88  2013.03.28. 19:26 Szólj hozzá!

Címkék: novella búcsú irodalom férfi szerelem megálló

A bejegyzés trackback címe:

https://zoltanus.blog.hu/api/trackback/id/tr395178714

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.