Micsoda időzítés. Amíg az oroszok a téli olimpiával vannak elfoglalva, addig felkelést szítunk abban az Ukrajnában, amelyik visszautasította az Európai Uniót, s így nem sikerült bekebelezni egy újabb gyarmatot. Már-már a kezükben érezték a győzelmet, csakhogy véget értek a játékok, és Putyin válaszolt.

Aminek szét kell esnie, az előbb vagy utóbb szét fog esni. Milyen jogon lehet számon kérni az oroszokat, hogy elfoglalnak egy olyan területet, ahol a lakosság túlnyomó része orosz? Persze, az itthoni sajtóban, híradókban Putyinra az ördög képe van festve, és el kell vetni minden olyan gondolatot, segítséget, ami kelet felől érkezhet.

Az egész világ, köszönhetően a cenzúrázott, módosított híreknek, Ukrajna demokráciába vetett küzdelméért (sic!) szurkolt. Nem árt olvasni a sorok között. Véletlen lenne? Nem. Zsoldosok által irányított „békés tüntetők” kirobbantanak valamit, felhergelik a népet és kész a baj. Beszámolók alapján, ez csak egy kis részét érintette a szomszédos állam lakosságának, mégis úgy van feltüntetve, hogy egy egész nép vív ádáz szabadságharcot. Az Európai Unió és a Világbank által nyújtott függetlenségért, demokráciáért.

Az oroszok jól csinálták. A magyar külügy meg aggódik. Talán itt az ideje, hogy olyat tegyünk, amit az elmúlt hetven évben egyszer sem tettünk. Kiállni a magyarokért.

A monocikliző medve megmutatta az utat. 

Zoltanus

Tegnap estére volt megbeszélve egy találkozó a főbérlővel. Biciklivel igyekeztem kijutni a lakáshoz, ahol a párom és én össze fogunk költözni. Korábban esett az eső, de amikor elindultam, már csak csepegett.

Kerekezek végig a Prohászka úton, sötét volt. Nem tekertem gyorsan, inkább átlagos tempóban. A járda közepén mentem. Itt, a lépcsőházak előtt bokrok vannak. Az egyik bokor mögül egy hat éves forma kisgyerek szaladt ki elém. Nagyjából egy méterre tőlem. Élesen balra rántottam a kormányt, fékeztem, de a nedves járda miatt nem tudtam megállni, így nekimentem egy fának. Én elrepültem a fa mellett, csúsztam a földön vagy másfél métert, majd kiestem az úttestre. A bicikli az első kerekénél eltörött. Szerencsére, nem sérültem meg és nem jött akkor épp autó arrafelé. Csupa mocskosan, sárosan, fájó oldalammal felültem, és látom, hogy a kisgyerek, valószínűleg az anyjával, már vagy húsz-harminc méterre vannak tőlem, de még hallom, amikor azt mondja a gyereknek:

-         Micsoda állatok vannak…

Majd felkeltem, én, az állat, és hazavonszoltam a két darabra tört biciklit. Úgy egy órába telt, mire hazaértem.

Lefürödtem, és ittam egy sört.

Zoltanus

…talán az a legnagyobb gond az egésszel, hogy mi, fiatalok is beletörődtünk már abba, hogy a magyar válogatott soha nem fog kijutni komolyabb világversenyre. Maradunk a büszke harmadikak, negyedikek, akik elmondhatják magukról, hogy csak egy apró dolog hiányzott volna…

Sajnos, pénteken nem egy kis apróság hiányzott. Vártam a bejegyzéssel pár napot, amíg ki tud tisztulni a fejem és véleményezni tudjam a megtörtént eseményeket. Azt, ami a stadionon kívül történt, most nem fogom említeni. Történelmet tanultam, így a románoktól nem várhattam mást.

Én, és velem együtt több ezren, leginkább a kiutazó magyar szurkolókat sajnálom. Elmentek Mordorba, hogy lássanak egy ilyen lélektelen futkosást. Ezt nem lehet focinak nevezni. Nem az eredmény bánt, hanem a mutatott játék. Persze, lehet szidni a játékosokat, de ebben vaskosan a szövetségi kapitány keze is benne van. Mi volt a taktika? Húzzuk ki kapott gól nélkül és mákoljunk be egyet a román kapuba? Eddig sem volt és most végleg bebizonyosodott, hogy nincs stílusa a csapatnak. Egy igazi edző már rég lemondott volna. A feltételes mód… Ha itthon megverjük a románokat, meg ha idegenben behúzzuk a törökök elleni meccset… Én már idegbajt kapok ezektől a feltételezésektől. Drága Sanyi bá’, nem vagy te egy kicsit kabbeaf*szom? Kérdezem, hol látsz te fejlődést a csapat játékán? És előrelépést. Nos, ebben valóban igazad van. Amióta te vagy a szövetségi kapitány, folyamatosan lépdelünk előre, csupán az a bibi, hogy a szakadék felé. Tudod, mondtak már le kevesebbért is. B*sszunk fel még egy csatárt, próbálkozzunk, hogy majd a vébére tökéletes legyen a kétcsatáros játékunk. Nem gond, hogy tisztára megkavarja a fejeket, hiszen ezek profik, majd megoldják. Csak egy javaslat, de hidd el, sokan távoznának (a helyedben) és biztos csillagászati áron lehetne majd eladni az újabb karcolatodat, amit – huncutul – elrejtenél az MLSZ székházban.

Mondjuk a játékosok valószínűleg nem találnák meg, mivel olyan fogalmatlanok. Mondd meg, Sanyi, sírjunk vagy nevessünk?

Nem volt jó ez a román válogatott. A labdákat sem tudták levenni és mi hagytuk, hogy feltöröljék velünk a pályát. Ha az észtek ellen is ilyen tesze-tosza, tutyi-mutyi és impotens játékkal állunk ki, akkor kalap-kabát, mesterem. Arra kíváncsi lennék, hogy mit mondtál a szünetben az öltözőben, ami annyira lelkesítően hatott a srácokra, hogy ugyanilyen gyatra teljesítménnyel futottak ki erre a horror-börleszkre? Mert tudod, akik kinn voltak, meg az a rengeteg ember, aki a tévén nézte, így élte meg. Tíz perc után halálos nyugalommal követtem az eseményeket, mert látszott a csapaton, hogy nem dobog az a szív, nem voltak éhesek. Nem gondoltál arra, hogy a mérkőzés előtt levetítsd a Minden héten háború című film leginspirálóbb jelenetét? Lehet, hogy hasznosabb lett volna, sőt, ha maga Al Pacino termett volna itt, azzal is sokkal jobban jártunk volna. Azt ugyanis ő is megtudná csinálni, amit te. Szerintem, keress valami megye kettes floorball csapatot és azt irányítsd.

No, de kérem szépen. Legalább lesz ingyen szendó meg üccsi, kárpótlás gyanánt. Ennyit tud felmutatni az MLSZ. És le kellene vetíteni a srácoknak a kivetítőn, melegítés közben azt a bizonyos elemzést. Hátha vérszemet kapnak, bár, ahogy elnézem a csoportot és a hátralévő meccseket, inkább hagyjuk a p*csába az egészet.

Szégyelljétek magatokat!

Zoltanus

Dolgozni akarok. Szeretnék minden hétköznap reggel bemenni a munkahelyemre, és valami hasznosat tenni. És nem aggódni azon, hogy nem lesz miből megélnem, hogy nem tudom fizetni az albérletet és azon aggódni, hogy csalódást okozok a szüleimnek, amiért nem tudok megállni a saját lábamon.

Nem vagyok idióta, értelmes embernek tartom magam, mégsem tudok találni egyetlenegy állást sem. Három munkahelyem volt, mióta befejeztem az egyetemet. Mindegyik helyről el kellett jönnöm, önhibámon kívül. A végzettségemmel nem tudok elhelyezkedni, kénytelen vagyok valami mást tanulni.

Dolgoztam műszaki boltban, gyárban és telemarketingeztem is. Ez utóbbihoz elismerem, hogy nem volt tehetségem, mivel nem tudtam meggyőzni a cégvezetőket, hogy szükségük van egy internetes hirdetési felületre, amit máshol nagyságrendekkel kevesebb költségért vagy ingyen megkapnak. Nem hittem benne, ez az igazság, ugyanakkor hat óra elteltével is tudtam logikusan és kedvesen beszélni az érintett ügyféllel.

Bementem a székesfehérvári önkormányzat ügyfélszolgálatára tájékozódni, hogy milyen lehetőségeim vannak, valamint milyen támogatásra jogosult egy pályakezdő, felsőfokú végzettséggel és START-kártyával rendelkező, fehérvári férfi. A válasz gyors és határozott volt: semmire. Itt tartunk, 2013. Magyarország. Költői kérdés: hogyan próbáljon megállni egy magyar fiatal a saját lábán, ha nem kap semmilyen támogatást és nem tud azonnal elhelyezkedni, miután kijött az iskolapadból?

A Munkaügyi Központtal hasonló a helyzet. Bemegyek, várok két-három órát, más dolgom úgy sincsen, majd mikor sorra kerülök, egy kedves hölgy mosolyogva közli, hogy nem vagyok jogosult támogatásra, mivel nincsen háromszázhatvanöt nap munkaviszonyom, és majd próbál állást találni nekem. Nos, eddig kétszer telefonáltak onnan, hogy küldjem el ide, meg oda az önéletrajzomat. Ennek már több hónapja, és nem érkezett semmilyen érdemleges válasz.

Mit kell tenni, hogy munkát találjon az ember? Küldözgetem az e-maileket az interneten és az újságokban található álláshirdetésekre, nézem a facebookot, hátha valaki megoszt egy linket, amin olyan állás van, amire még nem jelentkeztem. Az esetek nyolcvan százalékában még csak válaszra sem méltatnak a hirdetők. Nem számít, milyen állás, csak tudjak végre dolgozni.

Érdekes módon, a piramisjáték és a svájci cég (gondolom, a többség tudja, hogy mire gondolok) rendületlenül virágzik. Ilyenben soha nem szeretnék részt venni. Érdekes módon, ha az ember önmaga tesz fel egy álláshirdetést, akkor pont ezek a szervezetek találják meg először.

Tegnapelőtt voltam egy fehérvári gyárnál megírni a tesztet, gyakorlati tesztet csinálni és interjúzni. Hosszú távra keresnek embereket. Nos, én tavaly szeptemberben voltam náluk, sikeresen túljutottam mindkét teszten, majd az interjún elkövettem azt a hibát, hogy elárultam, levelező tagozaton tanulok. Hamar elköszöntek. Kedden visszamentem, és gondoltam, most blöffölök. A teszteket kiválóan készítettem el, majd egy kedves HR-es hölgy közölte, hogy hazamehetek. Az indokláson meglepődtem. Akinek nem sikerül a teszt, fél év múlva próbálkozhat újra, akinek viszont az interjú nem sikerül, nos, ő csak egy év múlva. Mivel nekem 2012. szeptemberében az interjú nem sikerült… Talán egyszer majd megértem ennek a logikáját.  

Mivel foglalkoznék legszívesebben? Nem számít. Csak legyen egy munkám. Hogy is szól az a kínai közmondás? „Ha a hobbid a munkád, akkor életedben egy percet sem kell dolgoznod.” Igen, azt hiszem így. Nos, 2013. Magyarországán egy kicsit lejjebb kell adni az igényeket. Az emberek jelentős többsége nincs abban a helyzetben, hogy válogasson a munkák között. Mondjuk szívesen lennék újságíró, publicista vagy részese valamilyen agytrösztnek. Úgy érzem, ehhez lenne affinitásom és nem érezném azt, hogy dolgozom. Néha le kell mondanunk a fontos dolgokról, a vágyainkról, mert ez által leszünk emberek, esendő emberek.

Talán nem Székesfehérváron találom meg a helyem. Talán már nem köt ide semmi. Beleszülettem ebbe a szociális koszfészekbe, ahol azért élünk, hogy dolgozzunk és egy életen keresztül „toljuk a szopórollert”. Dolgozni akarok!

Zoltanus

Szerelem. Az egyetlen dolog, ami képes a fellegek fölé repíteni, ugyanakkor képes a pokol legmélyebb bugyraiba száműzni. Egyszerre érezzük magunkat biztonságban, mégis a legnagyobb bizonytalanság okozója is lehet ez az érzés.

Az átlagember szerelmi élete ciklikus. Egyszer fenn, egyszer lenn. A harmadik évezredben nagyon nehéz, mondhatni nagyítóval kell keresnünk olyan párt, akik boldogok, és képesek megbirkózni az élet által rájuk rakott súllyal. Végre megismerünk valakit, elkezdünk bízni benne, majd a legváratlanabb pillanatban képes minket otthagyni a hibáktól hemzsegő kétségbeesettség-mezőn. Magunka roskadunk. Ilyenkor, persze, lehet azt mondani, hogy nem szabad sosem túlságosan kötődni valakihez, mert akkor tudja okozni nekünk a legnagyobb fájdalmat. De ha nem kötődünk erősen, akkor mi értelme az egésznek? Lehet-e teljes úgy egy kapcsolat, hogy csupán enyhe kötődés van a két fél között? Igen, elismerem, hogy kockázatos dolog erősen kötődni valakihez, de néha vállalni kell a kockázatot.

Vállaljuk a kockázatot. Aztán mégis elhagy, nincs többé. Olyan könnyen engedi el a kezünket, mintha csak egy koszos papír zsebkendőt dobna ki az útszéli szemetesbe. Elhagyni könnyebb, mint elhagyottnak lenni. Nem véletlenül hagyott el, benne már megszületett egy döntés, és készült rá. És ott vagyunk a mezőn. Merre és hogyan tovább? Ahány ember, annyiféle módon dolgozzák ezt fel. Van, aki a magányba menekül, és panelszobáinak falain örökös társ az árnyék, ami szellemként kísért. Van, aki a hedonizmusba menekül. Felejtés. Keresi az élvezetet, ezáltal feldolgozni azt a keserűséget, ami érte. Ez nem bűn. Talán ez utóbbira is szükség van az ember életében egyszer, hogy megismerje önmaga valódiságát, hogy milyen is valójában és akár személyiségjavító hatással is lehet rá. Van, aki egy másik kapcsolatba menekül, és attól reméli talpra állását. Ez a lehető legrosszabb megoldás, mégis sokan helyesnek érzik. Egyedül kell felkelnünk a padlóról, mert ha valaki más húz fel onnan minket, és elhagy, akkor újra ott vagyunk. Ezt a hibát nem szabad elkövetni. Nagyon kevés az olyan ember, aki egy szakítás után képes tovább élni az életét, mintha mi sem történt volna. Talán csak azok, akik nem kötődtek eléggé.

A mezőn vagyunk. Hosszú hetek, hónapok után túllépünk a magány vagy a hedonizmus időszakán, és ott vagyunk újra, ahol elkezdtük, készen állva egy másik kapcsolatra, de mégsem, mert a bizalom képessége csökkenni kezd. Minden egyes csalódásnál redukálódik. Egyre kevésbé vagyunk képesek megbízni a jövőbeni párunkban, ami gyakran tönkreteheti a még meg sem született kapcsolatot.

Akarjuk a kapcsolatot, mégis félünk. Vannak, akik azt hangoztatják, hogy „szingli”-nek lenni a legjobb, mert nincs kötöttség, és bárki a tiéd lehet. Ezt olyan embereknek találták ki, akik félnek az elkötelezettségtől, és egy boldog kapcsolatban nincs kötöttség.

És itt vagyok én. Csapzottan, viharverten kutatom, keresem azt a lányt. Most nem jövök olyan elcsépelt és hangzatos mondásokkal, hogy a nagy ő-t vagy az igaz szerelmet. Én A lányt keresem. Nem kell nekem száz, csupán A lány. Ha ez a lány nem itt él, akkor máshol kell megtalálnom. Megteszek mindent, és így elmondhatom magamról, hogy megpróbáltam. Addig is versekben írom meg elefántcsont-torony életem.

Káldi Zoltán - óda a szerelemhez

csupán hiú ábránd
tüdőmbe kátrány
a remény hamis
illúziója
a szerelem víziója
mi elhagyott
becsapott
ocsmányul szertefoszlott
a fakó univerzumban
hiába lélegzem
létében kételkedem
szégyenkezem
vétkezem
sarat és mocskot
szültél
szememre ellenzőt
küldtél
(erdőt a fától
nem látom)
a nászi fátyol
megcsalt
míg lelkem
meghalt
szívem fagyottá
vált
szakad a vágy
csak egy lány
ki tudja
mi az a "fáj"
eljön egyszer
(talán egyszer)
s addig
jégcsapok lógnak
éles késként
törj belőle
jut belőle
a széttépett álmokból

sebzett lettem
így társam
megleltem
könnycsepp az eleségem
magány a feleségem

Zoltanus

- Köszönöm, de sajnos nincs kinek vinnem.

Hagyta el a számat ma reggel a mondat, mikor elhaladtam a kisbolt előtt a közelben. Egy idős hölgy árult ibolyákat és más virágokat. Megszólított, vegyek egy szép csokorral. S mikor feleltem neki, szomorúan elmosolyodott.

Milyen érdekes. Szomorúan mosolyogni. Ellentét. Emberi.

Elköszöntem a hölgytől, majd indultam haza. Jó pár métermegtétele után tudatosult bennem, hogy bizony tényleg nincs kinek vinnem virágot. Pedig milyen lelkesen szoktam régen a lányokat meglepni akár egy szállal, vagy akár egy csokorral.

Nem tudom, hogy hány éves lehettem, amikor először vettem virágot. A szomszéd kislánynak volt a névnapja, és édesanyám engem küldött le a virágárushoz, hogy abból a pénzből, amit adott, vegyek egy szép virágot. Bementem, és kiválasztottam egy szépet. Büszke voltam magamra, ám a dicsőség hamar elszállt, mert kiderült, hogy mindenki furcsa szemmel nézett rám, amikor átadtam a virágot, egyedül a kislány örült neki. Majd - szinte egyszerre - hangos nevetésben törtek ki a felnőttek. Nem értettem, hogy miért.

Krizantémot vettem. Temetői virágot. Egyedül az nyugtatott meg, hogy a kislánynak tetszett, és még kardozott is vele, úgy rohangált a szobákon keresztül.

Úgy gondolom, ha egy férfi virágot visz egy nőnek, azzal a nő szépségét szeretné kifejezni és a tiszteletét. Egy virág akár érzést is kifejezhet. Nem illik akárkinek virágot adni. Azoknak a lányoknak, akiket szívemből szerettem, gyakran vittem virágot. Egy kis figyelmesség. Viszont nem mindenki reagált ilyen jól.

Első randira készülődtem. A találkahelyig vezető úton beugrottam a virágárushoz egy sárga rózsáért. Fehérvár főterén, az Országalmánál volt megbeszélve a találkozó. Ott vártam, hátratett kézzel. Majd megjelent a lány, nagyon szép volt, ahogy a nap sugarai végigfutottak selymesen omló, barna haján. Odaért hozzám, majd puszi-puszi, és átadtam neki a virágot. Egy darabig nézte, elvette tőlem, a földre dobta és elkezdett velem kiabálni.

- Te mocskos állat, te is csak a szexre hajtasz, mi?

És azzal a lendülettel, ami felgyülemlett benne a virág láttán, el is sietett. Ott álltam megsemmisülten, körülöttem vagy száz ember, akik megvetően bámultak. Innentől kezdve nem viszek senkinek virágot első randira. Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ez ennyire félreérthető, csupán önmagam adtam, kedveskedni akartam.

Hiányzik, hogy vihessek virágot a páromnak, de nincs párom. Nincs, akivel önfeledten kacaghatnák egy tóparton, kéz a kézben sétálnánk az utcákon, meg-megszorítva egymás kezét, és boldogan mosolyognánk, akivel egy időt megkerülő, forró csókban forrnának össze ajkaink, akinek a homlokát csókolhatnám, akinek versek százát írnám, aki mellett öröm lenne felébredni egy érzéki szeretkezés tarkította éjszaka után, akinek a szemében önmagam látom, akinek virágot vihetnék…

Zoltanus

Verset írni, akármilyen egyszerűnek is látszik, nem könnyű feladat. Sokan a szabályok bűvöletében élnek. Mindenképpen időmértékesnek vagy ütemhangsúlyosnak kell lennie a versnek. Én nem értek egyet ezzel a felfogással. Egy költeményt nem lehet rendelésre, szív nélkül készíteni. Ha nincs ihlet, nem írok. A versnek áradnia kell, fogja meg az olvasót. A befogadót. Ha nincs benne lélek, az egész varázs a homályba vész. Lelki tükör a költő számára.

Szeretném hinni, hogy költő vagyok. Szeretném hinni, hogy képes vagyok megérinteni mások lelki világát, szívét vagy éppen gondolkodását a műveim által. Szoktam mondani, hogy ha egy embert foglalkoztat a versem, már elértem a célom. Néha többre vágyom. Jó lenne, és szívemet melegség öntené el, ha egyszer nagyobb olvasó közönséget tudnék megérinteni. Azt hiszem, ahhoz, hogy költő legyen valaki, szükség van némi exhibicionizmusra. Vállalni önmagunkat.

Sokan kérdezték már tőlem, hogy miért írok. A pontos választ a mai napig nem tudom. Egy idő után a költőből próféta válik, ám „próféta nem lehetsz a saját hazádban”. A múlt korokban, egy író útmutatást nyújtott a társadalomnak. Ez szöges ellentétben áll a ma helyzetével. Hány olyan kortárs szerzőt ismerünk, aki mutathatná a helyes utat? Választ nem várok. Túl sokáig tartana.

Bennem ez a kettősség küzd. Megelégedni a legkevesebbel vagy feszegetni a határaimat. Művészként, amíg az ember minden nap a maximumot hozza ki magából, sikeres. De mi is a siker? Költői kérdés, válasz szintúgy felesleges. Nem vágyom harangzúgásra, fanfárszóra, konfettizáporra, sem ócska plecsnikre. Valószínűleg, nem is fogom ezeket megkapni, mégis reménykedem abban, hogy egy napon majd csöng a telefonom, és felkérnek egy verseskötet kiadására. A kiadó saját költségén. Hamvába holt remény. Néha viszont jó lenne szubköltőnek megmaradni. Ezt az állapotot ahhoz tudnám hasonlítani, mint egy sokat csalódott ember vágyik egy kapcsolatra, mégis fél az újabb kudarctól.

Vannak vágyaim. Egy önálló könyv. Azonban, ez az utolsó helyen áll. Furcsa fintora a sorsnak, hogy talán e vágyam tudna legkönnyebben megvalósulni. Azt hiszem, ez az én küldetésem, hogy írjak.

A minap bementem egy evangélikus templomba, és beszélgettem a lelkésszel. Kérdezte tőlem, mi a hivatásom. Szégyenkezve feleltem neki, hogy jelenleg nincsen állásom, mire figyelmeztetett, rosszul értelmeztem a kérdését. Arra vár választ, mit gondolok, mi az én szerepem az életben. Ekkor tudatosult bennem, szinte villámcsapásként, hogy az írás. Nem gondoltam volna korábban, hogy ez ennyire nyilvánvaló, de abban a pillanatban, tudatosult bennem földi létezésem célja.

Természetesen, nem áll szándékomban olyan lenni, mint Poe, aki a tollából szeretne megélni. Ez nem lehetséges. De egyszer majd jó lenne besétálni egy könyvesboltba, meglátni a polcon a nevemet és megvenni a saját kötetemet. A pénztáros unott arccal húzza le vonalkódot, és csak én tudom, hogy ezt én írtam, az én lelkem terméke. Senki sem sejtené. Senki sem tudná, hogy ez a könyv a "fapados bobdylan"-é.

Az első lépést már megtettem. A könyvem címe itt lapul bennem:

Sentio ergo sum.

Zoltanus

Hideg, márciusi hajnal volt. Az eső tompán verte a buszmegálló koszos üvegét. Ócska, leázott plakát az oldalán és egy felborított kuka jelezte, hogy elhanyagolt a környék. Az aszfalt göröngyös, néhol kátyús volt. A megálló melletti kopasz tölgyfa gyökerei szinte széthasították az évtizedes betont. Mintha próbálna valami előtörni a mocsokból. Az utca teljesen kihalt volt.

Éjszaka és nappal határvonalán lépkedett az idő. Szürke félhomály uralkodott szerte a városban és csak a fakó-sárga vittek nem túl kedélyes színt, mondhatni, varázsoltak a közönybe. Az eső pedig szakadt. Ezen a napon sem volt esély a napsütésre és ezt a buszmegálló felé közeledő férfi is pontosan tudta. Halk léptei már-már az esőtől dübörgő járdán. Olyan magányos, olyan szürreális az egész, ám mégis volt valami jelentőségteljes abban, ahogy az alak közeledett. Egyik lábát rakta a másik után. Mohón falta a métereket. Elegánsnak tűnt. Fekete cipőt viselt a lábán, sötét cipőfűzővel, talán szintén fekete. Sötét nadrágja majdhogynem baljósan simult fekete vászonkabátjához és fekete kalapja tükrözte, hogy nem egy átlagos emberről van szó.

A látvány önmagáért beszélt. Azt azonban nem lehetett tudni, hogy a cipő talpán érményi széles lyuk tátongott és azon keresztül a zokni csak úgy szívta magába a fagyos esővizet.

Ki ő? Miért van itt?

Egy olyan helyes, ahol bánat ül mindenen. Kezei a kabátja zsebében, lehajtott fejjel haladt előre. Vagy hátra. Az adott jelenben nem egyértelmű, hogy hova tartunk, mégis, a férfi járásában volt valami megmagyarázhatatlan elegancia és határozottság.

Az eső még mindig szakadt.

Apró tűszúrásként érte a férfit minden egyes esőcsepp. Ahogy pergett a kalapján, a kabátján oly ütemszerűen, hogy azt legkiválóbb dobos is megirigyelte volna. A lyukas cipő azonban rontotta az összképet.

A férfi hirtelen megállt, és ahogy állt – közel a buszmegállóhoz – fájdalmasan lassan teltek a másodpercek. Majd az égnek emelte tekintetét, hadd záporozzon a csapadék meggyötört arcára. Egy régen tapasztalt érzés kerítette hatalmába és az ajkai lágyan, lassan mozogni kezdtek. Talán imádkozott. Az egész jelenet nem tartott soká s leszegett fejjel ismét elindult. Talán csak káromkodott, amiért a tegnapról a lábán maradt zokni átázott.

Az iménti tétovázás után újra magabiztosan haladt a célja felé. A buszmegállóhoz.

Az eső továbbra is zuhogott.

Odaért a megállóhoz. Egy szívdobbanásnyi időre elgondolkodott, hogy melyik ülést válassza magának. A bal oldali el volt törve, a középsőn barnás cipőtalp-nyom éktelenkedett, míg a jobb oldali száraz fehérsége szinte hívogatott. Ez utóbbira ült le. Külső szemlélő számára a helyfoglalás momentuma egy, az életben megfáradt öregúrra emlékeztetett, de valójában a férfi még alig járt a húszas éveinek közepén.

Ahogy ott ült, hosszú perceken keresztül merengett a távolba. Már nem ázott az esőben, ám ruhája túl sok vizet szívott magába, amíg a megállóhoz ért. Kabátja a szék mögé ért, szinte érintette a mocskos kövezetet. A túlsó oldalra nézett. És ahogy figyelte az út másik oldalán elterülő, kopasz fák borította parkot, egy könnycsepp gördült ki a szeméből. Mélabúsan csorgott végig borostás arcán, egészen addig, amíg arcélén le nem készült cseppenni. Amint elvált testétől, vészes gyorsasággal kezdett közeledni az aszfalton elterülő pocsolya felé. A férfi észre sem vette. Ahogy zuhant lefelé, minden benne volt. Az örökkévalóság. Egy esőcseppnek tűnt a milliónyi másik között. Talán az utolsó volt, amit a férfi ki tudott préselni a szeméből. És máris elvegyült a pocsolyában. Ez a különleges könnycsepp összemosódott a sok ezernyi, sok milliónyi esőcseppel és már nem létezett többé.

Még mindig a parkot nézte. Az előző nap jutott eszébe. Mennyi keserűség, mennyi bánat…

Igazi tavaszian sütött a nap, csak egy kicsit volt hűvös. A park tele volt élettel, minden kopottas padon vidám fiatalok, gyerekek, felnőttek üldögéltek, élvezve a március első kellemes délutánját. A szél épphogy csak meglobogtatta a szaladgáló kislányok hosszú haját.

-         Vége. – törte meg a csendet egy finom, női hang. A vele szemben ülő férfi arcára fájdalmas mosoly ült ki, mint aki próbál erősnek mutatkozni, ám az érzései elárulják.

-         Ég veled! – és egy hanyag mozdulattal a lány felpattan és eltűnik a park útvesztőiben.

Egy kósza felhő eltakarja a napot. A férfi megsemmisülten ül a padon, várva az álom végét, de rá kell jönnie, hogy az előbb átélt jelenet nem a fantázia szüleménye. Órákba telt. A tömeg fogyatkozott, ahogy kezdett sötétülni. Már nem lehetett hallani a gyerekek önfeledt kacaját, a boldog incselkedést a padon, csupán egy-egy árva hang törte meg a melankolikus csendet. Az autók is lepihentek, itt-ott hallatszott a motorzúgás.

A férfi továbbra is a padon ült. A feje a pad támláján koppant. Érezte, ahogy durva kezek matatnak rajta. Mély hangokat hallott, ám a végtagjait nem tudta mozgásra bírni. Nem volt magánál, mégis sejtette, mi történik. Eszébe jutott minden hibája. Most a tarkójának csapódott valami. Öntudatlanul feküdt.

Ekkor látta meg a közeledő fényeket. Az eső továbbra is ömlött, elmosva az út porát és zakatolt a megálló tetején. A férfi sóhajtott. Félelemmel telt megkönnyebbülés mutatkozott rajta. Elnézett balra, és láthatta a távolból közeledő busz megváltó alakját. Felállt az egyetlen épen maradt ülésről, és a kezeit zsebre téve elindult a járda szegélyéhez. Komótosan ballagott. A fény egyre nagyobb volt, mígnem teljesen elborította a férfi alakját.

A buszon pár ember ült csupán. Amint megállt, és éktelen robajjal kicsapódott az ajtó, az eső még jobban rákezdett. Ott állt a férfi, meredve bámulva a sofőrt, aki már készült becsukni az ajtót, lába a gázpedált vakarta, amikor a férfi feltette a bal lábát az első lépcsőfokra. Hátranézett, még egyszer utoljára végigtekintett a környéken, mintha várna valakit, de nem érkezett senki. Egy hirtelen mozdulattal a buszon találta magát. Az ajtó, amin felszállt, hamar bevágódott, és már indult is. A kipufogófüst lassan oszlani kezdett a megálló körül, amikor egy lány futott felé.

Az eső még mindig zuhogott.

Zoltanus

Március idusa. Mondhatni, a tél megerőszakolta a tavaszt, hogy még egyszer keresztbe tegyen nekünk. Szinte sorsunka íródott. Azonban felfigyeltem valamire a mai nap folyamán: a magyar ember szívére és a magyarok összetartására.

Nem esett sok hó, viszont a szél, a hófúvás miatt rengetegen elakadtak, ott ragadtak valahol, balesetet szenvedtek. Tegnap nem gondoltam, hogy ekkora lesz, de pont a közelünkben, Szabadbattyán felé, az M7-esen vagy ötven jármű karambolozott. Itt kezdett el felsejleni előttem, hogy gond lehet.

Lánctalpas járművek vonultak az utakon, a katonaság, a tűzoltóság, a mentők, a rendőrök, a polgárőrök és az önkéntesek pedig példás összetartásban próbáltak segíteni a bajbajutottakon. Gondoltam azokra, akik ott rekedtek egy autóban, és tudom, mit éreztek. Már vagy 3-4 éve, amikor az egyetemről jöttem haza, a Budapest-Déli – Székesfehérvár vonalon, ha jól emlékszem, a 22:36-os vonattal. Nem voltunk sokan, maximum heten, a kalauzzal együtt. Maga a vonat sem volt épp hosszú, két kocsi és a mozdony. Majd valahol a semmi közepén megálltunk. Hófúvás, szél és hatalmas hóvihar tombolt. Nem tudtuk, hogy mi lesz. Egy kabinban ültünk és vártuk, hogy jöjjenek. Két és fél órán keresztül vártuk a segítséget, de nem jött senki. Majd elindultunk. De az a két és fél óra, amíg vártunk, idegőrlő volt. Végül a mozdonyvezető indult el, mert ez már nem volt állapot. A menetidő majdnem négy óra volt. Nem kívánom senkinek.

Hallottam, hogy azok az emberek, akik itt rekedtek Fehérváron, a Civil Központban (volt Technika Háza) vannak, és lehet nekik élelmet vinni. Kinéztem az ablakomon, pont rálátok az épületre, és láttam, hogy sok autó áll ott és sokan járnak be a Központba. Hirtelen felpattantam, összeszedtem a konzerveket, egy málnás üdítőt, 3in1 kávét, mogyorós chipset és zsemlét, amit itthon találtam, és betettem ezeket egy szatyorba, majd elindultam lefelé. Útközben bementem az éjjel-nappaliba, hogy vegyek kenyeret. Nagy sor volt, vagy a tizenötödik voltam. Sokan vettek kenyeret, volt aki nyolcat, és láttam, hogy viszik a Központba. Mindenki sietett volna, amikor egy harmincas plázapicsa került sorra, aki most és ott intézte a nagybevásárlást. Ennyi zsemlét, annyi kiflit, tíz dekát abból, tíz dekát ebből, ezt a csokit, egy kis pezsgőt… Majd, amikor kiment, beszállt a kocsijába (Audi) de még hallottuk, hogy „jajj, ez a sok hülye…”. Én két kiló kenyeret vettem. Nem vagyok gazdag, csak ennyire tellett. Betettem a szatyorba, majd elindultam, hogy leadjam. Beléptem az ideiglenes szállásra, és láttam, hogy sok az ember. Voltak kisgyerekek, akik féltek, aggódó telefonálok… Majd leadtam a dolgokat, örültek neki, és láttam, hogy már nagyon sok minden összegyűlt. Ez egy kicsit melegséggel töltötte el a szívem.

Majd hazaérve olvastam facebookon, hogy rengeteg ismerősöm próbál segíteni, mondja az információkat, mennek élelmet vinni. Megnyitott az Alba Plaza, az Auchan, a Gyógyszertárban vény nélkül adnak ki életmentő gyógyszereket a rászorulóknak, a Vidi-szurkolók is segítenek. Jó érzés volt látni, hogy a magyarok is tudnak összetartani, és pont az egyik legfontosabb nemzeti ünnepünkön.

Persze, ahogy ez lenni szokott, most is voltak szerencsétlen, önző „emberek”, de nem szeretnék velük foglalkozni.

Büszke vagyok arra, hogy fehérvári vagyok. És büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok.

Az idő telhetetlenül múlik. Mondhatni, kegyetlen módon veszi el tőlünk az életet. Igaz lehet az a mondás, amit az idős emberek mondanak, akik már igencsak sok évet megéltek. Az egyik pillanatban még önfeledt gyerek módjára lenn az udvaron, a parkban vagy a pályán játszunk és a következő pillanatban már az elmúlás csókja környékezi ajkainkat. Mintha egyik nap lefeküdnénk aludni, és mikor felébredünk, vége az egésznek. Az életnek.

Sokszor elgondolkodom azon, hogy miért van ez így? Ennek kell lennie? Ilyen törvényszerű? Azt hiszem, az idő egy halálos betegség. Persze, az idő halálunk után sem áll meg. Nem kérdez semmit, nem érez semmit, szóval pszichopata. És mi ezzel a pszichopatával élünk szimbiózisban.

Néha előfordul, hogy úgy érezzük, mintha megállna az idő. Amikor a szerelmeddel ülsz, kettesben, egy tóparton, egymás kezét fogva vagy a vállaidra borulva, szerintem ez egy tipikus esete ennek. Gyakran jó lenne, ha tényleg megállna az idő. Hiú ábránd.

Szokás mondani, hogy az idő gyorsabban telik, ha boldogok vagyunk, mint amikor szenvedünk. Szubjektív és változó, de van, ami állandó. És ez az állandóság az, hogy miként osztjuk be ezt a pár évtizedet, amíg élünk, mert utána az idő vasfoga elemészt minket.

Káldi Zoltán: Zárolt idő

kávéfőző álmosan zakatol
émelyítő éjjeleken át
édes álmom már messze barangol
torkomban gombóccal teli vád

tik-tak, tik-tak, tik-tak

peregnek a percek lankadatlan
koffein pulzál ereimben
csak sután pislogom szakadatlan
fájó emlékek sebeimben

tik-tak, tik-tak, tik-tak

csendet üti a déli harangszó
az ablak párkányán évődöm
távoli a hajnali kakasszó
mikor a múltamon sértődöm

tik-tak, tik-tak, tik-tak

lassan vörösödik a horizont
ahogy az utcák kövét járom
testemből hiányzik a kortizol
könnyeimbe fulladva ázom

tik-tak, tik-tak, tik-tak

kezemben egy üres whiskys pohár
gabonapárlat marja torkom
a falon egy agyoncsapott bogár
építem elefántcsont-tornyom

tik-tak, tik-tak, tik-tak

pillanat alatt elüt az éjfél
míg papírra vetem soraim
szárnyalva vágtat a kétes kétség
az apokalipszis lovain

tik-tak, tik-tak, tik-tak

magával ragadott a múló idő

tik-tak...

2013. március 10. 17:16

Zoltanus